Valószínűleg az az igazi könyv, amit akkor is ismernek az emberek, ha nem olvasták, sőt, talán akkor ismerhetik jobban, hiszen ebben az esetben nem vesznek el a zavaró részletekben. Az igazán jó könyv nem igényli az olvasást, mert határa túlcsap a könyvborítón: nem úgy beszélünk róla, hogy tudjuk, nem olvastuk, hanem e nemolvasás ténye egyszerűen számunkra is rejtve marad a róla való beszélgetés során. A huszadik századnak minden bizonnyal ilyen enigmatikus műve Proust hatalmas regényfolyama, hiszen a Madeleine-sütemény hatását az is jól ismeri, aki soha nem vette le a polcról Az eltűnt idő nyomában egy kötetét sem. Egy apró mozzanaton keresztül engedni, hogy ránk zúduljon a múlt fullasztó hitelessége: nos, nem titok, hogy mindenkinek megvan a maga sütije.
És még csak nem is az íz a lényeg. Mert, kérem szépen, hiába keresem elszántan a gyerekkoromból valaha ismerős, a ma megszokottnál sűrűbb, de legalábbis ízletesebb almaléhez hasonló ízt, nem ez a fontos. És nem is az, hogy mindezt talán csak egy-egy bébiételben lehet már megtalálni, de némiképp snassz úgy bébiételt vásárolni a boltban, ha a korunk miatt már másmiért nem snassz ugyanaz. Azzal sem dicsekednék, milyen önfeledten tudom dicsérni a menzakoszt menzán kívül olyan nehezen elérhető fogásait – sárgarépa-főzelék főtt hússal! –, mert pontosan ismerem az ekkor rám meredő döbbent és hitetlen arcokat. Ezek az ilyen-olyan suta ízek inkább csak afféle memóriagyakorlatok, nem az emlékezés valódi utazását indítják el, mint az a bizonyos sütemény. Ilyenkor, ősszel, inkább az iskolai hátizsákoknak a látványa az, ami kínosan élesen elindítja azt az emlékezést, ami nem is utal az emlékre, hanem szinte megjeleníti azt. Az illatos radírokra és a fém tolltartókra máig nem tudok a mai, csakis az akkori szememmel nézni, amikor először találkoztam efféle tárgyakkal. Noha ezek a valaha volt tárgyak – úgy, mint a valaha volt idők – már nem elérhetők.
Előbb-utóbb minden visszakereshetetlen lesz és megtalálhatatlan. De mennyivel más, amikor nem az idő, hanem a tér nyel el mindent. Nézem a devecseri és a kolontári képeket, és nincs az a döbbenet, ami vigasztaló lehetne, mert ami itt elpusztult, azt az idő pusztítása sem adhatja vissza.
Turi Tímea