Nem lehet elégszer emlékezni – ahogy már e hasábokon is tettük, talán nem is egyszer – az Ady tér régi sportpályáját övező, valahavolt betonkerítésre. Nem lehet elégszer, mert hát egy újszülöttnek minden tárca új, és e hasábokon sem árt emlékeztetnünk magunkat az új olvasókra, mert aki elég rég koptatja ugyanazokat az egyetemi lépcsőket, hirtelen azon kaphatja magát, hogy a szembejövő arcok egyre ismeretlenebbek. Talán csak az ETR-rel és a tanulmányi osztályokkal való harcok maradnak változatlanok, elkapott beszédfoszlányok a folyosón, de ezekről beszélni most olyan messzire vezetne. Most maradjunk az Ady térnél, pontosabban annak régi életénél, amikor még sportpálya volt, és valaki a betonkerítésére pingálta: „nincs többé magány”.
Mindenesetre aki nem a Dugonics téri épület labirintusban, hanem már az új – és egyre kevésbé új, mert egyre inkább megszokott – Ady téri könyvtárban szocializálódott könyvtárhasználónak, az más városban is a tágas, szabadpolcos könyvtárakat keresi. Budapesten például bár OSZK-ban minden megvan, mint egy Borges-novellában, de a Szabó Ervinből kölcsönözi is lehet, sőt, még a nagyobbacska táskát is be lehet vinni az olvasótérbe. A minap, amikor mi is a központi könyvtár felé vettük az utunkat, nem tudtunk nem gondolni arra, amiről mostanság olyan sokat írnak, arról, hogy elég megfelelő nevet visel-e a könyvtár. Mármint, ha jól értjük a vonatkozó cikkeket, ideológiailag. Merthogy Szabó Ervin, akinek a nevét inkább az olvasójegyünkről ismerjük, mint írásainak címoldalairól, ez a Tanácsköztársaság előtt meghalt ember, aki többek között kiépítette a fővárosi könyvtár fiókhálózatát, hát hogy ő ilyen, urambocsá, mik vannak, baloldali volt. A kérdéssel még vitatkozni is zsenáns, ám ez az egész arra mégiscsak felhívja a figyelmet, hogy mennyire nehezen – értsd: nem – tudunk megítélni tőlünk immár távol eső folyamatokat, hogy a jelenbeli leegyszerűsítéseket hogyan vetítjük vissza vészesen a múltba.
Például ott van az a különösen kedves könyvtáros fiú a „fővárosi-szabóervin” folyóirat-olvasójában. Ha hozzálépünk és, teszem azt, a Tiszatáj 1956-os évfolyamát szeretnénk kikérni tőle a raktárból, akkor szinte haveri segítőkészséggel közli velünk, hogy az évfolyamot szívesen kiadja, bár úgy látja, csonka. De hát ennek valószínűleg nem a könyvtár az oka, hanem a megjelenés éve, amikor, ugye, és most szó szerinti idézet következik: történtek gubancok. Csak így: gubancok. Hol van már a „forradalom” és az „ellenforradalom” keserű kettőse, az „események” elkendőző politikuma, a „népfelkelés” áthidaló megoldása. Olyan természetes ez a „gubanc” szó a fiú száján, olyan cinkos, olyan barátkozó, hogy felszámol minden magányosságot. Persze sok minden mást is, de ez most messzire vezetne.
Turi Tímea